Múlt héten az Adria egyik legszebb ékkövén, Dubrovnikban jártunk. A város leglenyűgözőbb része az erődítményekkel, bástyákkal tarkított középkori várfal, és az azon belül elhelyezkedő hangulatos, sikátorokkal teletűzdelt óváros, mely az UNESCO Világörökség része.
Kezdetben Dubrovnik alapítói, akik a mai Cavtat (akkori nevén Epidaurum) szigetéről származtak, az avarok elől menekülve a Rausius sziklazátonyon alakították ki városukat a 7. században, melyet Lausnak hívtak. Idővel horvátok is települtek a közeli erdőségekből a szárazföld felőli részekre. Az ő városuk neve volt Dubrava. Laus és Dubrava egyesítésével jött aztán létre Raguza (Ragusium), mely eleinte a Bizánci Birodalom fennhatósága alá tartozott.
A mai főutca, a Stradun, melynek helyén egykor csatorna volt, választotta el a várost a szárazföldtől. A csatorna fokozatosan eliszaposodott, így a 10-11. században feltöltötték, megszüntetve ezzel a különálló szigetet.
Raguza a 13. századtól vált a térség jelentős kereskedelmi kikötőjévé, ekkor már Velence fennhatósága alá tartozott. A kb. 150 éven át tartó velencei uralom ideje alatt a város viszonylag autonóm volt. I. Lajos magyar király 1358-ban a zárai béke értelmében elfoglalta Velencétől, és csaknem két évszázadon át, 1526-ig a magyar korona tulajdonát képezte, de ezen időszak alatt is nagyfokú önállóságot élvezett.
Raguza híres városfala az évszázadok során többször is megvédte lakóit, mai formáját a 14-15. században nyerte el. Összesen mintegy 2 km hosszú, és a legmagasabb pontján 25 m magas. Bástyákkal, erődökkel erősítették meg, 4-6 méteres falai (a tenger felől csupán 3 m) kitűnő szolgálatot teljesítettek az idők során. Körülötte vízesárok is volt, mely mára eltűnt. Ma is végigsétálhatunk a várfalon, persze miután kifizettük a borsos árú belépőt (150 kuna).
A város virágkorát a 15-16. században élte, Európa egyik legjelentősebb és legnagyobb városa volt abban az időben. 1667-ben 7,6-os erősségű földrengés sújtotta, mely majdnem elpusztította az egész várost. A lakosság fele, mintegy 3000 ember vesztette életét.
1808-ban a francia csapatok bevonulásával végleg elveszítette függetlenségét, megszűnt a Raguzai Köztársaság. 1815 és 1918 között a Habsburgok gyakoroltak felette ellenőrzést. Az első világháború után a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től pedig a Jugoszláv Királyság része lett, a második világháború után pedig Jugoszláviáé. Az 1990-es évek délszláv háborúja nem kerülte el Dubrovnikot sem, veszélybe kerültek a műemlékek is, a károkat azóta már helyreállították.
A Pile kapun át, mely a nyugati oldalon található, és mely felett Szent Balázs, a város védőszentjének szobra látható, az Onofrio kúthoz jutunk. Innen nyílik az 500 éves, 300 méter hosszú főutca, a Stradun, az óváros legszélesebb utcája, melynek helyén a zátonyt a szárazföldtől elválasztó csatorna állt. A Pile kapu volt eredetileg a szárazföldi főbejárat középkori kőhíddal.
A várfal legsebezhetőbb része a kikötő felőli oldalon volt, a kikötőt a 15. században alakították ki. Az itt található három boltívvel rendelkező épületben volt egykor a hajójavító üzem. A kikötőt két oldalról a Revelin és a Szent János erőd védte.
Mindenképp érdemes ellátogatni Dubrovnikba, az óváros minden szeglete több száz éves történelemmel büszkélkedik. Azonban ha el akarjuk kerülni a tumultust, inkább szezonon kívül látogassuk meg. Engem személy szerint rettentően zavart a rengeteg turista, nehéz volt így átérezni a város történelmét, nem tudtam igazán ráhangolódni. Arról nem is beszélve, hogy az árak az egekben vannak. A látvány viszont mindenért kárpótol, talán egyszer szerencsém lesz visszatérni a város egy nyugodtabb időszakában.
További képekért kattints a galériára:
Képek: Múltidéző Építészet
Ha tetszett a bejegyzés, és szeretnél értesülni a legfrissebb posztokról, kövess a Facebookon is.
