Édesapám mesélt egy rövid történet nagymamám testvéréről, Bak Sándorról, akit a szovjetek elvittek a Gulágra, és soha nem tért vissza. Sosem láttam róla fényképet, így csak elképzelni tudom, hogyan nézhetett ki. Még édesapám sem találkozhatott vele, hiszen több mint egy évtizeddel a születése előtt gyilkolták meg a Szovjetunióban. Két éve kezdett jobban foglalkoztatni családom története, mivel nagyon keveset tudtam a felmenőimről, csak a tragédiák soráról hallottam mindkét ágon. Családfám kutatása során beleástam magam a balmazújvárosi deportálások tragikus eseményeibe, mert szeretném a lehető legrészletesebben tudni, mi történt. 

Ugyan nem ismertem nagymamám bátyját, és még távolról sem éltem át olyan borzalmakat, mint az a generáció, de a trauma tovább öröklődött, és amint kirajzolódott a történet, mélyen belém hasított a veszteség érzése, mintha egy közeli hozzátartozómat vesztettem volna el, akit nem tudnak pótolni. Nem vagyok képes felfogni, hogy emberek hogyan voltak képesek embertársaikkal ilyen dolgokat művelni. 

A szovjet hadifogolytáborok halottainak adatbázisában bárki rákereshet a hozzátartozójára, és ahol van több információ, egy űrlapot kitöltve kérvényezhetjük azt

A szájról szájra terjedő családi történet szerint dédapámék szorgalmas gazdálkodók voltak Balmazújvároson. A szovjetek el is koboztak mindent, amit találtak, sorban hajtották ki a jószágokat az udvarból. Nagymamám 21 éves bátyja, Sándor úgy tűnik, vehemens természetű lehetett, és ellenkezett, főleg egy kedvelt csikót nem engedett elvinni. Erre a szovjetek kihajtották az egész családot az udvarra, és sorra le akarták lőni őket. 

A történet szerint csakis annak köszönhető, hogy nem végezték ki az egész családot, hogy dédapám, szintén Sándor, tudott oroszul, és kimagyarázta a szituációt. Ha nem tud az öreg oroszul, akkor talán én sem születek meg. Egyébként hívták, hogy tolmácsoljon a szovjeteknek, de megtagadta. Persze a családot meg kellett büntetni, így az ifjabbik Sándort elvitték. A halálának a körülményeiről annyit tudunk, hogy nagy volt az éhezés a táborlakók közt. Sándor élelmet akart szerezni magának és a társainak egy közeli krumpliföldről, de az őrök rajtakapták, és agyonverték. 

Szovjet kényszermunkatábor, kép: mult-kor.hu

Deportálások Balmazújvárosból

Amit a balmazújvárosi deportálásokról megtudtam, teljes mértékben összeegyeztethetők a fennmaradt családi történettel. Balmazújváros tragédiája egy másik szempontból is figyelemreméltó. Sváb faluként emlegették, hiszen a 18. század közepén a Pfalzból érkező protestáns németek a katolikusokkal való súlyos vadkerti konfliktusok után továbbálltak, és Balmazújváros déli részén telepedtek le. Külön utcáik, földjeik, iskolájuk, templomuk volt, de nagyon hamar elmagyarosodtak, a legtöbben a nevüket is magyarosították. Az 1848-49-es szabadságharcból bőven kivették a részüket, később Kossuthot is nagy tisztelet övezte körükben. Egy-két generáció után már németül se tudtak. A földesurak, akiknek a német betelepítésekkel az is célja volt, hogy a lázadó magyar virtust enyhítsék, melléfogtak, hiszen ezek a németek nagyobb hazafikká váltak, mint némelyik színmagyar. Az 1941-es népszámláláskor egyetlen balmazújvárosi sem vallotta magát német anyanyelvűnek vagy származásúnak.

Miután Magyarország békét kötött a Szovjetunióval és hadat üzent Németországnak, a szovjetek elkezdték a civil lakosság egy részének begyűjtését kiszabott kvóta alapján, hogy "jóvátétel" gyanánt kényszermunkára fogják őket, valamint a német eredetű lakosságot megbüntessék. A balmazújvárosi deportálás 1945. januárjában kezdődött, a szovjet katonák helyi tolmácsokkal és önkéntes rendőrökkel vették sorba az otthonokat, és vitték a kiválasztott szerencsétleneket. Január 2-án az ún. utcabizalmiak értesítették a lakosságot, hogy nem hagyhatják el az otthonukat, mivel népszámlálás lesz. Hát népszámlálás címén másnap megkezdték az emberek összeszedését. Németfalu volt az első célpont, később a magyar részeken is végigmentek. A begyűjtés január 3. és 13. között folyt a településen és a környező tanyákon.

A helyi vezetés felelőssége

A helyi hatóságok, az ún. polic egységek a deportálásban teljes mértékben közreműködtek, néhol még túlkapásokra is sor került. A végleges névjegyzék összeállításában a helyi hatóságok döntöttek! Megdöbbentő, hogy saját honfitársaim halálba küldték a rokonomat. Itt fontosnak tartom megjegyezni, hogy mivel dédapám tudott oroszul, hívták tolmácsnak, lehetősége lett volna kollaborálni az új hatalommal, de ezt megtagadta. Nyilvánvalóan ez alapot adhatott egyfajta ellenszenvnek, ami oda vezetett, hogy Sándort elhurcolták. De legalább tiszta lelkiismerettel gyászolhatta a fiát, és nekem is jó érzés, hogy a családom nem vett részt ebben az embertelen akcióban (a helyi felelősök névsora nyilvános, a lenti irodalomban megtalálható).

Voltak, akik politikai hatalmuknál fogva közben tudtak járni rokonuk, ismerősük kiszabadítása érdekében, a helyükre viszont, hogy meglegyen a létszám, nem német származású kulákokat, ellenszenvesebb gazdákat, iparosokat, kereskedőket gyűjtöttek be. Talán Sándornak is egy ilyen helyet kellett betöltenie, ugyanis a Bak család nem német eredetű.

A deportáltak pontos számát nehéz kideríteni, de Árva Erzsébet és Pozsonyi József szerint 547 személyt jelöltek ki (368 férfit és 161 nőt). Közülük 430-an voltak német származásúak, a deportáltak 80%-a. Az átlagéletkoruk 27 év, tehát szándékosan zömmel az egészséges, munkabíró fiatalokat vitték el. Bak Sándor, nagymamám bátyja 21 éves volt.

Úton Krasznij Lucsba

A kiválasztott személyeket a Semsey kastélyban és a mai városháza épületében gyűjtötték össze. Napok teltek el keserves várakozással, bizonytalansággal, mielőtt elindultak a "szovjet paradicsomba".

Semsey kastély, a foglyok gyűjtőhelye. Kép: maeponline.hu

Marhavagonokban vagononként 30-40 személy bezsúfolva, férfiak és nők vegyesen 1945. január 14-én Nagyváradot és Brassót érintve a mai Ukrajna területén található Krasznij Lucsba indult, a 16. bányatelepére (1219 (R/b) Krasznij Lucs, a 16. bánya telepe (Vorosilovgrád, UK) /166) .

A Gulag adatbázis szerint Bak Sándort január 12-én fogták el, tehát még két nap telt el a gyülekezéssel és a vonatra szállással. A hozzátartozók az indulás reggelén még utoljára látni akarták szeretteiket, de már mindenkit bevagoníroztak, csak egy kis lyukon tudtak kikukucskálni. Elképzelem nagymamámat, aki ekkor alig 16 éves volt, és dédszüleimet, amint kétségbeesetten keresik Sándort, hogy még egyszer láthassák.

Mindenki vihetett magával egy maximum 50 kilogrammnyi csomagot, így az úton volt mit enniük, viszont szomjaztak, vizet alig kaptak, havat olvasztottak, és azt itták. Fáztak, nem tudtak tisztálkodni, így hamar ellepték őket a tetvek. Sokan nem érték meg a táborba érkezést, a halottakat egyszerűen kitették a sínek mellé, a létszám pótlására pedig az állomásokon fogdostak össze embereket.

Élet és halál a bányatelepen

Február elsején érkeztek meg csaknem 3 heti kimerítő utazás után Krasznij Lucsba. Egy nagy épületbe vezényelték őket, végre megfürödhettek. A hazai koszt már fogyóban volt, a földön volt a fekhelyük. 3 hétig laktak ilyen körülmények között, ételt alig kaptak, állítólag a szovjetek nem számoltak ennyi emberrel. A foglyok a környékbeli házakhoz jártak kéregetni, amit egy idő múlva már nem engedtek meg nekik.

Eleinte a hangulat még tűrhető volt, az emberek kártyáztak, daloltak, de néhány hét után már úrrá lett mindenkin a csüggedtség. Február 25-én elkezdtek dolgozni, elköltöztették őket egy másik helyre, ahol még az eddigieknél is rosszabbak voltak a körülmények. Deszkapriccseken aludtak, melyek három sorban helyezkedtek el. A nők olyan injekciót kaptak, amitől megszűnt a menstruációjuk. A lágert drótkerítés vette körül, és 50 méterenként őrbódéból figyelték őket. Voltak, akiket disznóólban helyeztek el, egy kerítés választotta el őket a disznóktól. Az éhezés olyan mértékű volt, hogy volt, amikor a vályúból kaparták ki a moslékot, vagy kiásták az elpusztult állatokat, és azt ették.

Illusztráció: kényszermunkások. Kép: mult-kor.hu

Háromféle munkára osztották be az embereket: építkezésre, bányába, kolhozba. A bányában rengeteg baleset történt, például egy 18 éves lányt, Juhász Erzsikét két csille összenyomott, és meghalt. Egy férfira ráesett egy nagy kő, ő is meghalt. Egy robbanás is történt, melyben többen odavesztek, megsérültek. A járatok rendívül szűkek voltak, a legtöbb helyen csak hason csúszva jutottak tovább.

A kosz, éhezés, alultápláltság, kimerültség természetesen a járványokat is magával hozta, tömegével haltak meg tífuszban. Kórház a szó szoros értelemben nem volt, a betegeket egy külön épületben helyezték el, és priccseken feküdtek. Az orvos közülük való volt, gyógyszer sem volt. Azt mindenki tudta már, hogy amint valakinek elkezd dagadni a keze, lába, felfúvódik a hasa, annak nincs sok hátra. A halottakat maguk temették el, egy idő után a temetések is rutinszerűen folytak.

Az első hazatérők 1945. október 8-án hagyhatták el a tábort, a Vöröskereszt látogatása után. De sokan még évekig, 1949-ig is vártak a szabadulásukra. Akik a hazautat is túlélték, Debrecenbe érkeztek, ott vették át a papírjaikat, fertőtlenítették, megvizsgálták őket, kaptak egy jelképes összeget, majd boldogan tértek otthonaikba. De sosem felejthették el, ami velük történt.

1947 tavasza már nagyon kritikus volt, az éhezés a tetőfokára hágott. Ez is összhangban van a családi történet részletével, miszerint Sándor megpróbált krumplit szerezni, ami az életébe került, 1947. március 10-én hunyt el. Krasznij Lucs szénbányáinak környékén jelöletlen sírokban és tömegsírokban 133 balmazújvárosi deportált nyugszik, köztük Bak Sándor, élt 23 évet.

Ha tetszett a bejegyzés, és szeretnél értesülni a legfrissebb posztokról, kövess a Facebookon!

Felhasznált irodalom:

Bagi Zoltán Péter: A balmazújvárosi németek és a malenkij robot, Mindennapok a Gulágon, szerk.: Miklós Péter, 35-46.o.

Árva Erzsébet – Pozsonyi József: Deportáltak — Balmazújvárosról elhurcoltak visszaemlékezései / Újvárosi Dolgozatok 4. (Balmazújváros, 1989)